Nem meglepő, hogy a gyerek beteg lesz, ha közösségbe kerül.
Na de mindjárt az elején?
Nem meglepő, hogy a gyerek beteg lesz, ha közösségbe kerül.
Na de mindjárt az elején?
Nagy nap ez a mai! Sok-sok kisgyermek ma először megy óvodába. Sokan már alig várják, hogy komoly, nagy ovisták legyenek, főként azok, akiknek testvére már évek óta óvodás. Sokan viszont félnek az ismeretlentől, anya hiányától és előre stresszelik magukat.
Az igazán hatékony nevelési elvekkel bíró szülő olyan, hogy több személy funkcióját egyesíti magában. Például a klasszikus szigorú atya szerepe mellett jópofa játszótárs és megértő pszichológus is egyben.
Anyai nagymamám édesanyja kistermetű, szelíd, dolgos asszony volt. Az Alföldön élt családjával, eleinte egy tanyán, később falu szélén, egy kis házban. Jószívűségének híre túlélte őt - hozzám is eljutott -, életében pedig vonzotta hozzá a koldusokat, akik sosem távoztak tőle étel nélkül. Tizenegy gyermeket szült, amelyből nyolc érte meg a felnőtt kort. Nagyjából ennyit tudok róla.
Élete durván a XIX. század vége-XX. század első felére tehető. Ebből is látszik, hogy túl sok bonyodalom nem vette őt körül, persze egy ekkora család élete már önmagában elegendő bonyodalommal jár. De a mi életünkhöz képest bonyodalomnak számít-e néhány pulya szaladgálása a ház körül, azok etetése, ruháztatása? Ezek kikerültek a napi teendőkből: veteményes gondozása, állatok etetése, tehénfejés, sajtkészítés... És akkor még nem említettem a vízhordást, tűzgyújtást, meg az egyéb dolgokat, amik sokkal körülményesebbek voltak, mint manapság.
A kor viszonyait figyelembe véve és dédnagyanyám, dédnagyapám az utókor által körvonalazott jellemét ismervén a gyereknevelés az ő idejükben általában patriarchális, de zömmel spontán módon zajlott. Gyakorlatilag az első néhány gyerek kivételével a többiek a nagy családban nevelődtek egymás által, a nagyszülők által, a falu által. Közvetettebben, gyakorlatiasabb módon, s ezáltal hatékonyabban, mint amikor négy fal között az apa és az anya verbálisan tanítja porontyát a szépre és a jóra...
A legnagyobb bonyodalmat az a közösségi élet jelentette, amelyet a falu alkotott, de annak is minden szabályát apró gyermekkorától kezdve ismerte mindenki.
Dédanyáink korában még működött az, hogy mindent úgy csináltak, ahogy az ő édesanyjuk, és az édesanyjuk édesanyja mindent úgy csinált, ahogy az édesanyjuk édesanyjának az édesanyja... und so weiter. Mert még ha voltak is eme asszonynépek közt jellembeli különbségek, sokat nem nyomhatott a latban. Leginkább csak az és úgy történt, ahogy az íratlan szabályok előírják.
Úgyhogy amennyire én meg tudom ítélni, dédanyám még jól csinálta. Csak kár, hogy körülményeink oly mértékben különbözők, hogy ugyanazt az utat nem követhetem.
Nem csak nekem tűnt fel, hogy nagy általánosságban nem éppen a legjobb módszereit használjuk a nevelésnek. A Szimpatika magazin e havi számában Sütő Enikő is megemlíti a rossz hozzáállást, igaz, ő "csak" iskolai szinten:
"A mi iskolánkban mindig a pozitív dolgokat emeljük ki, ettől pedig szárnyalnak a tanítványok. A hibáknál is mindig a lehetséges megoldásokat próbáljuk felsorolni a gúnyolódás helyett. Ez egy másfajta gondolkodásmód és tanítási elv, éppen az ellenkezője annak, amit a poroszos iskolarendszerben megszoktak."
Még mindig nem is tudjuk, hogyan neveljünk, ha nem kaptunk jó példát, én legalábbis nehéznek érzem folyton felülbírálni az automatikus, berögzült reakciókat. Én csak azt látom, hogy a türelmetlen, ordítozós, gúnyolódós, neveléssel kapcsolatos viselkedésmintát kaptam örökül. Valahol, nagymamám és anyám között félúton összekeveredett a praktikum meg a józan ész valamiféle makacs lázadással. És ez utóbbit nagyjából ráfoghatjuk a történelmi háttérre. A történelmi háttér keveredése a személyiséggel...
"Az ő gyerekeik tényleg soha nem viselkedtek így. Belőlük lett a legfrusztáltabb generáció a világon. Aki inkább meghal, minthogy jajmitgondoljanak róla." - fejtette ki véleményét blogolvasóm, Littlewood az idősek olykor érthetetlen fejcsóválgatására ( http://neveldmagad.blog.hu/2014/07/03/az_idoseket_is_meg_lehet_erteni ) és ezzel is teljesen egyet értek, pedig régi nevelésmódszereket elképzelve éppen arra gondoltam, hogy a régi, pl. falusi közösség világában éppen a jajmitgondolnakrólamatöbbiek elv motiválta az embereket a szépre, jóra, egzisztenciára. Közben rájöttem, hogy még ez is rettentő árnyalt, mert még az sem mindegy, hogy Mari néni azért meszeli ki a házat minden tavasszal, hogy a szomszéd meg ne szólja, vagy tisztában van annak egészségügyi hátterével. Vagy azért, mert annak úgy kell lenni, hiszen évszázadok óta ez a program Húsvét előtt.
Kicsit ellentmondásosnak tűnik, de azt is gondolom, hogy régen éppen a szabályozottság tette könnyebbé a nevelést. Akkor talán még több volt a szabály, az írott és az íratlan is, meg a hagyományok adtak a nevelésnek egy keretet. Az egyszerűbb világban ezeket könnyebb volt átlátni, alkalmazkodni hozzájuk. És minden másként volt, a kisgyerekek kint kiabálhattak, rohangászhattak a kertben, vagy ha nem tették, az állatokra voltak tekintettel... ahogy elképzelem. A budapestiek meg a bérházak udvarán hangoskodhattak, ha hihetünk a régi filmeknek.
Egyébként pedig érdemes-e nevelésről beszélni, amikor lassacskán mindennap látni lehet olyat, hogy a jólszituált, első ránézésre szimpatikus anyuka cipőstül teszi a kisgyerekét a bevásárlókocsi pakolós részébe?
Amikor Majdnem Háromévesem csak 1,5-2 éves volt, még annyira sem tudott buszon viselkedni, mint mostanában. Csak akkor volt elviselhető zajszintű, akkor maradt nyugton, ha babakocsiban ült. (Ezt sokan megcsodálták, mert mások gyerekei meg éppenséggel nem akaróztak megülni a babakocsiban.)
Emiatt elég sokáig, 30-31 hónapos koráig babakocsiba tettem, ha pl. hosszabb ügyintézési útra kellett mennünk. Úgy könnyebb dolgom volt, a babakocsit jól meg lehetett pakolni kajával, innivalóval, játékokkal, sőt könyvekkel, hogy bármikor ehessen, elfoglalhassa magát. A babakocsiban bármikor alhatott, aludt is, mert ha elfáradt, vagy a busz ringatta el, vagy én. Nem sokszor fordult elő, de volt olyan nap, hogy reggel 8-tól délután 4-ig a babakocsiban lakott, fikarcnyi nyűglődéstől, hangoskodástól mentesen. (Meglehetősen messze van tőlünk a munkahelyem központi irodája.)
Olykor-olykor azonban arra vetemedtem, hogy kisebb utakra babakocsi nélkül indultunk el. Lett is nemulass! Neki az nem felel meg, hogy leüljön egy szabad helyre és nézelődjön. Ez a mai napig probléma. A buszbelső kivált belőle egyfajta korlátlan szabadságérzést, birtokba vételi eufóriát: egyik ülésről a másikra veti magát, a közlekedőben rohangál, ezért aztán – bár az sem éppen szabályos –, már annak is örülök, ha „csak” a kerékdobra áll fel, két ülés között, mert addig is egy helyben van. Ha viszont sikerül normális leülésre rávenni, és a figyelmét elterelni, akkor vagy hangos kacajával vívja ki az utastársak nemtetszését, vagy nótázgatásával.
Egy szó, mint száz, csak akkor lehetett vele így, gyalog felszállni járműre, ha nem siettünk különösebben, így nem számított, hogy meg-megszakítsuk az utazást az elviselhetetlenebb percekben.
És hát igen, a hétköznap délelőtti időintervallumban javarészt az idősek utaznak, kerekes szatyrokkal, beszerző körútra. A bácsik kevésbé érzékenyek erre, talán azért, mert az ilyen fegyelmezősdi évtizedek óta nem az ő reszortjuk, de a nénik – jujj! - nagyon csúnyán tudnak nézni egy-egy hangosabb rikkantás, dobogás esetén.
Olyannyira zavarja őket, hogy gyakran nem is tudják már fegyelmezni magukat és beszólogatnak, általában csak úgy, a levegőbe: „Megnevelhetné az ilyen a kölkét!”
Ciccegnek! Az talán még a beszólásnál is rosszabb.
Vagy egy-két varjú, akik egymásnak barátosnői, szándékosan jó hangosan fejtegetik, micsoda neveletlen gyerekek vannak manapság, de főleg az anyjuk! Mert anno az ő gyerekeik soha nem viselkedtek így, az ő idejükben ez nem volt divat, ők aztán tudták, hogyan kell nevelni!
Bizonyára meg is lehetne nevelni (idomítani, ugye?), csak olyan visszatetszőnek érezném, hogy jókedvű nevetést büntessek, meg ezeket a tipikus kisgyerek ficánkolásokat: lecsúszik a székről, fölmászik a székre. Az más, ha a sofőrfülkét rugdossa, arról lebeszélem.
Általában nem veszem magamra a neveletlenségről szóló kritikákat. Nagyobbik gyerekem, az Ötéves, soha nem viselkedett kirívóan a járműveken. A kicsi meg más, „súlyosabb eset”: erőszakos, nyughatatlan, nehezen kezelhető.
Mit tegyünk ezekkel a vénasszonyokkal? Vajon milyen arányban vannak azok, akiknek ilyen szituációban az az első gondolatuk, hogy jó esetben én is leszek öreg valamikor, lehet, hogy ugyanilyen ronggyá lesznek addigra az idegeim.
Értsük meg az idős nénéket is: az ő korukban sokkal nehezebb fülsértő hangokat elviselni. Gondoljunk csak bele, már most, huszon-harminc-negyven évesen is kellemetlenebbnek tűnik minden, amit pár éve még észre sem vettünk.
Öregkoromra nekem is jól fog esni a fiatal anyukák gyalázása. Nem ritka, hogy az ember vénségére gonosszá válik...
Furcsa dolog ez. Azért furcsa, mert elviszed a gyerekorvoshoz, és azt hiszi, gomba. Mikor egy hét múlva is ott van a fenekén a "gomba", mindenféle gombaölő készítmények kenegetése után, akkor elküldenek egy bőrgyógyászhoz.
És akkor a bőrgyógyász azt mondja, hogy csak nagyon érzékeny a bőre, kiszáradt, de ő megmondja, mivel kell fürdetni, mert a gyógyszertári mosdókenőcs nem jó. Nehogy elhiggye valaki...
De mivel még mindig ott van a fenekén a pirosság, sőt az arca is elkezd pirosodni, vastag, sárga plakkokban hámlani, hát akkor már egyenest a Bőrklinikára kell menni.
Ott sem elég egyszer megfordulni, mert kezdjük elölről: bizonyára gomba...
De egy hét múlva már a bőrgyógyász szakorvosnak is feltűnik, hogy ez valami más, nem gomba. Nagyon becsülöm benne, hogy nem érezte cikinek, hogy nem húzta tovább az időt, hanem egykettőre odahívta az intézmény vezetőjét, a professzor asszonyt, Dr. Kárpáti Saroltát. Ő ránézett a csecsemőre, és rögtön rávágta, hogy ez nagy valószínűség szerint cinkhiány.
A vérvétel laboreredménye az ő diagnózisát igazolta.
Persze arra várni kellett néhány napot, a szakorvos addig is fölírt egy ekcémára való, szteroidos kenőcsöt, hogy azzal kenegessem... Hát nem kenegettem. Hogyha legvalószínűbb a cinkhiány, azt külsőleg hiába kenegetem, attól nem lesz jobb, arról nem beszélve, hogy a szteroidos krémecskéket még a valódi ekcémára sem nagyon illik kenegetni...
Ezen azért fölháborodtam kissé, ha én bőrgyógyász szakorvos lennék és nem tudnám, miről van szó, utánanéznék, mielőtt hülyeségeket beszélek. Nem vagyok bőrgyógyász, mégis utánanéztem, mert akkor még volt itthon csatlakozásom az egyetemi hálózatra, hozzáfértem mindenféle tudományos szaklapokhoz. Nem sokáig kellett keresgélnem.
A szakorvos tájékoztatás gyanánt még kicsit megriogatott azzal, hogy ez lehet akár egy örökletes betegség. Ha konkrétan arra gondolt, hogy a cink nem szívódik fel a szervezetben a táplálékból, akkor tévedett, mert ez a szoptatás abbahagyása után szokott jelentkezni. (Valami bonyolultabbra is gondoltak, amihez tőlem is vettek vért, bizonyos ellenanyagok miatt, de azt végülis kizárták.)
Néhány olyan cikket találtam, amelyekben a leírt esetek hasonlítanak a mi esetünkre:
Az egyikben (J. F. Murphy és mtsai.: Zinc deficiency: a problem with preterm breast milk) arra jutottak, hogy a koraszülöttség miatt az anyatej is még éretlen, a kezdeti időkben kevesebb a cinktartalma, annak ellenére, hogy az anyában nincs gond a cinkmennyiséggel. Mivel az ebben szereplő anya második gyermeke nem lett koraszülött, és nem is volt vele cink-gondja, abból gondolták, hogy az elsőnél a koraszülöttség (és az azzal járó éretlen tej miatt) volt a probléma. Ámbár valahol hallottam, hogy az anyatej a koraszülötthöz is "alkalmazkodik"...
A másikban (P. J. Aggett és mtsai.: Symptomatic zinc deficiency in a breast-fed, preterm infant) említik, hogy amikor a bőrtünetek kialakultak a babánál, akkor adtak neki szájon át cinket, amitől két héten belül eltűntek róla a foltok. Hat hónapos korában választották el, de még tíz hónapos koráig adták neki a cinkpótlást, aztán már nem, és mikor még egyszer 20 hónapos korában nézték, a laboreredményei normális tartományban voltak.
Nálunk ez úgy zajlott, hogy másfél havi tökölődés (gombák és baktériumok elleni kezelések) után, mikor sejteni kezdték, hogy cinkhiány, de még nem volt bebizonyítva, és adta a szteroidos krémet ekcémára, akkor pár napig semmit nem avatkoztam bele, és javulni kezdett magától... Azért a laboreredmény után orvosi utasításra két és fél hónapon át én is adtam a gyereknek cinket, aztán soha többé. Úgy látszik, az éretlen anyatej megérett, vagy a koraszülött éretlen felszívó-feldolgozó képessége kialakult. Ugyanis valaki erre is tett utalást...
A homályos kép véletlenül olyan, már nem tudom, miért nem sikerült jobbat készíteni, de a lényeg látszik azért: a kiterjedés, a pirosság, a szegélyezettség.
A foltok pirosságból különösebb sebesedés nélkül mentek át sárga plakkokba, amelyek leváltak, és alatta szép új bőr volt, de a szélek mindig újabb és újabb területeket foglaltak. És a foltok közepén, a szép új bőr aztán újra pirosodott, újra hámlott.
Álljon itt akkor a példának hozott teljes beszélgetés, amely jól tükrözi egy mai család tagjainak hasonló helyzetekben lezajló, és általában hasonló színezetű közléseit. (F. Várkonyi Zsuzsa: Már százszor megmondtam... c. könyvéből.)
"Apa: Pisti, mit keres a Legód a szobánkban? Tele van vele a szőnyeg.
Pisti: Az anyu megengedte, hogy ott játsszak.
Apa: De én nem engedtem meg! Ha nem viszed el két percen belül, keresheted egy hétig is. Mert elrakom.
Pisti: De apu, én itt elkezdtem építeni egy hajót, és szétválogattam a jó elemeket...
Apa: Engem nem érdekel. Használni akarom a szobámat.
Pisti: Anyuuu, az apu nem engedi, hogy itt építsek, pedig te megengedted, ugye?
Anya: (bejön a konyhából) Mondtam neki, hogy építhet itt, mert Juli tanult a gyerekszobában, és zavarták volna egymást.
Apa: Na de most már nem tanul! Miért nem mehet akkor a gyerek a szobájába?
Anya: ...Hát, ha már itt elkezdte...
Pisti: Ugye, anyu, befejezhetem?
Apa: Miért anyádat kérdezed?
Anya: Hadd fejezze be itt... ha már én megengedtem neki, ne bolondítsuk azt a gyereket!
Pisti: Igen, az anyu mondta délután, hogy jöjjek ide.
Apa: Szóval azért, mert a Juli délután 3 és 4 között tanul, azért én 6 órakor nem tudok leülni egy karosszékbe, mert ropog a lábam alatt a Lego! Miközben a gyerekszoba üres!
Anya: Tényleg, apa, menj át a gyerekszobába...
Apa: Szóval én menjek át, hogy a fiatalembernek ne kelljen felemelnie a játékait!
Anya: Te teljesen képtelen vagy egy előzékeny lépésre!
Apa: Kérdezem: miért mindig én legyek előzékeny? Miben előzékeny velem ez a kölyök? De mitől is lenne, amikor te soha semmit nem követelsz tőle, az egész világ az ő sóhajait lesi. Hát tudod mit? Én nem! Tietek a szoba!"
Millió és egy helyen bele lehet kötni ebbe a kis társalgási jelenetbe, hogy ezt miért, az milyen hülyeség, jaj, hogy nem veszik észre, mekkora bénák!
A pszichológusnő azt mondja, nem is az ennek a jelenetnek a legnagyobb baja, hogy a szülők a gyerek előtt vitatkoznak, legalábbis az nem baj, hogy eltérő véleményen vannak, és megbeszélik nézeteltérésüket. A következő szempontok szerint figyeljük meg, mi itt a bénaság (Thomas Gordon szemlélete alapján):
Az anya nem tehet férje nevében ígéretet a gyereknek, ez nyilvánvaló. Nem is a férje nevében tette, csak a férjét is érintette az ígéret, amikor hazatért.
Ami azonban ennél a részletkérdésnél fontosabb, az az, hogy az egész beszélgetésen végigmegy az ellenségeskedés, mindjárt az elején agresszív megfogalmazásban fejezi ki az apa az igényét, csupa támadás, amire a gyerek csak védekezéssel tud reagálni. És "a támadás és védekezés erősödésével egyre szaporodott a kritika, a fenyegetés, az ironikus megjegyzés."
Egyéb kérdések Thomas Gordon (nem összetévesztendő a népszerű mesemozdonyokkal) szemléletével tekintve:
A hangsúly azon van, hogy ne essünk rögtön egymásnak, mert az senkinek sem jó, a gyerek is csak a rossz példát teszi magáévá. Ehelyett kellemetes megoldásra törekedjünk, mindenki igényét figyelembe véve, senkiben nem keltve sem bűntudatot, sem agressziót, sem félelmet.
A nyugodalmasabb, épületesebb verzió:
"Apa: Pisti, a szőnyeg tele van a Legóddal. Így nem tudok se leülni, se mozogni rendesen.
Pisti: Az anyu megengedte, hogy itt játsszam.
Apa: Őt biztosan nem zavarta. Engem zavar.
Pisti: De apu, én itt elkezdtem építeni egy hajót, és kiválogattam már a jó elemekt.
Apa: Ha most összeszednéd, kárba veszne a munkád.
Pisti: Hát persze. Hadd fejezzem itt be.
Apa: Nagyon fáradt vagyok, és azt hiszem, még a zörgés is zavarna. Szeretnék legalább egy órát egyedül lenni. Mi lenne, ha úgy vinnéd át a Legót, hogy ne keveredjenek össze az elemek?
Pisti: De hogyan?
Apa: Csoportonként.
Pisti: De hát akkor legalább hússzor fordulhatok.
Apa: És ha segítenék?
Pisti: Hát jó."
A nyugodt, nem támadó beszélgetés során csak kettejük igényeiről esett szó. Járulékos, negatív érzelmek nélkül képesek voltak egymást megérteni. "Az apa megoldási javaslata munkát jelentett a gyerek számára, amiből az apa nagyvonalúan átvállalt egy részt."
Egyelőre csak ennyit szerettem volna kiragadni, pedig ez az egész igazából arra megy rá, hogy a gyerek próbálja magát az egyik szülő védelme alá helyezni, és a szülő (itt az anya) kapható is erre. Kapható, mert "ez az ügyvédi vállalkozás nem teljesen önzetlen: a védelmező szülő saját érzelmi igényeit is kielégíti, amikor házastársát kritizálja, korlátozza, megszégyeníti."
Na, hát erre mondom, hogyha kielemezzük megnyilvánulásainkat, meglepő észrevételeket tehetünk...
Nem lehetek egyedül a rossz beidegződéseimmel, mert nagy szakirodalma van a témának. F. Várkonyi Zsuzsának van néhány, pszichológiát népszerűsítő könyve, amelyben segítő, jobbító szándékkal, érthetően ír azokról a láthatatlannak tűnő, mégis létező dolgokról, amiket tanult viselkedésnek hívunk.
Ő írja Tanulom magam című könyvében: "A családi viselkedéskódexben ezrével vannak olyan elemek, amelyeket szigorú előírásként, másokat egyszerű szokásként visznek tovább a gyerekek." A szokások is, az előírások is berögzült, automatikus reakciók. A kettő közti különbség abban rejlik, hogy míg a szokásokat könnyebb leépíteni, mert csak szokások, addig az előírások keményebb diók, mert mélyebben gyökereznek. Ha tudatosítjuk, melyek a nem feltétlenül szükséges szokások, odafigyelve leépíthetjük őket, ha nemkívánatosak.
Az előírások olyanok, mintha valóban törvények lennének, amelyek megszegés esetén súlyos következményekkel járnának. Az erkölcseink is ezekből az előírásokból alakulnak ki. De vannak olyan belénk ivódott előírások, amelyek nem éppen kedvező utasításokat adnak, amelyeket nem volna jó továbbadni saját gyerekeinknek.
Ilyenek azok, amik minket is visszavetnek, vagy nem előnyös reakciókat indítanak bennünk - eredeti szándékaink ellenére! Például az, akinek gyermekkorában gyakran volt része lekicsinylésben ("Ehhez te kevés vagy!"), lehülyézésben ("Még ezt sem tudod? Hogy lehetsz ilyen buta?!"), félreállításban ("Ezt inkább ne csináld, mert nem értesz hozzá!"), annak rengeteg komplexusa van, millió dolog frusztrálja, örökké szorong, ezért a gyerekei is ugyanazt kapják. Vagy azért, mert végre úgy érzi, ő is idomíthat, uralkodhat valakik fölött, vagy azért, mert magáévá tette ezeket az "értékeket", vagyis a hozott előírásoknak próbál megfelelni: ha nem tudod, ne csináld. Továbbgondolva: Mert ha csinálod, nevetséges leszel, és nekem, az anyádnak kell szégyenkeznem miattad.
Tartom magam annyira józannak, hogy fölismerem, melyek azok a szokások és előírások, amelyeket magammal hoztam. Amelyekkel már elkezdtem én is megpróbálni a gyerekeimet eltorzítani.
Minden mondatunknak van egy mögöttes szándéka. Két, ugyanazt kifejező mondat két különböző üzenetet hordozhat. Kiragadok a könyvből egy példarészletet ennek bemutatására: "Pisti, mit keres a Legód a mi szobánkban? Tele van vele a szőnyeg." - ez a támadó élű, a felsőbbrendűség kimutatásával nyomatékosított, számonkérő üzenet, amire a gyerek csak védekezni tud. És vagy megijed, hogy rosszat tett és szorong, vagy visszavág agresszíven, amivel csak olajat önt a tűzre.
Ellenben ha így kezdi a szülő kifejezni nemtetszését és abbéli szándékát, hogy az a Legó tűnjön el onnan: "Pisti, a szőnyeg tele van a Legóddal. Így nem tudok se leülni, se mozogni rendesen." - akkor ún. én-üzenetet küldött, amit a gyerek nem vesz magára, nem ijed meg, hiszen csak egy tény lett közölve, aminek üzenete pusztán annyi, apa szempontjából nem jó helyen van a Legó. Innen szép nyugodtan el lehet jutni oda, hogy a gyerek, tekintetbe véve a szülői kérést, kivigye onnan a Legót. Míg az agresszív verzió esetén a gyerek már nincs abban az érzelmi állapotban, hogy bármit figyelembe vegyen.
Ha csak össze akarok veszni a gyerekemmel, hogy neki is olyan rossz napja legyen, mint nekem, akkor nekitámadok. Ha viszont azt szeretném, hogy rendszerető, mások érdekeit is figyelembe vevő, nyitott emberré váljon, akkor úgy terelgetem, s szinte magától válik azzá. És nem utóbbit szeretnénk inkább?
Mindenki ismeri a saját gyermekét, így tudja, mik azok a kényes pontok, amikor elszakad a madzag. Ezért, ha mindenre kiterjedően átgondoljuk, adott napon milyen hatásokkal kell számolnunk, felkészülhetünk, és elejét vehetjük a konfliktusoknak.
Egy nyári napon, mint amilyen a mai is, gyakran megyünk erre-arra. Autó nélkül, nem túl messzire, például játszótérre, sétálni vagy csak a boltba.
Természetesen enni-, de főként innivaló nélkül el sem indulunk.
Van, amikor olyasmiket szeretnének magukkal hozni gyermekeim, amelyekről tudom, hogy előbb-utóbb nálam kötnek ki. Ilyesmi például a kismotor, a roller vagy az óriás csecsemőbaba és annak babakocsija, amiket nem tudok csak úgy bedobni a hátizsákomba. Ezeket bizony cipelni kell. Úgyhogy jobb, ha még indulás előtt megállapítom, van-e elegendő energiám és türelmem ehhez. Ha nincs, jobb, ha még induláskor lebeszélem őket a kismotorról, rollerről, babáról-babakocsiról. Az indulás izgalmában általában nem csinálnak az ilyen tiltásból nagy balhét.
Szó nincs arról, hogy mindenben alá kell vetnünk magunkat a gyermekek akaratának a békesség megőrzése céljából. Meg kell nekik magyarázni, hogy anya sem csak málhahordó öszvér vagy szolga. Éppen ezért, ha nincs kedvem cipelni a holmijaikat, előre megmondom. Következetlenségnek is nevezhetnénk, egyszer engedem, hogy hozzák a kacataikat, és hajlandó vagyok cígölni, mikor ráunnak, másszor meg nem engedem. Talán nem az. Talán lehet az embernek annyi választása, hogy van ereje éppen valamihez vagy nincs.
Fontos, hogy számoljunk azzal, mikor lesznek fáradtak, álmosak a gyerekek. Az óvodában alszanak délután, de egyébként is kimerülnek néhány órás bandukolás, játszadozás során. Fáradtan pedig már nagyon kevés is elég ahhoz, hogy úrrá legyen rajtuk a nyűgösség. Nekünk, szülőknek tehát feladatunk, hogy mire elfáradnak, hazaérkezzünk, hogy ledőlhessenek pihenni. Nem tehetünk szemrehányást viselkedésükért, ha kimerülten rendetlenkednek, sivalkodnak.
A már korábban említett, könyvekkel történő figyelemelterelésre is szükség lehet, ha a gyorsabb hazatérés miatt tömegközlekedési eszközt is igénybe veszünk. De ugyanolyan jó a gyerekek figyelmének lekötésére, ha játszunk velük, csip-csip csókát, vagy amíg még csak várakozunk, a buszmegállóban, körjátékokat.