Amikor Majdnem Háromévesem csak 1,5-2 éves volt, még annyira sem tudott buszon viselkedni, mint mostanában. Csak akkor volt elviselhető zajszintű, akkor maradt nyugton, ha babakocsiban ült. (Ezt sokan megcsodálták, mert mások gyerekei meg éppenséggel nem akaróztak megülni a babakocsiban.)

Emiatt elég sokáig, 30-31 hónapos koráig babakocsiba tettem, ha pl. hosszabb ügyintézési útra kellett mennünk. Úgy könnyebb dolgom volt, a babakocsit jól meg lehetett pakolni kajával, innivalóval, játékokkal, sőt könyvekkel, hogy bármikor ehessen, elfoglalhassa magát. A babakocsiban bármikor alhatott, aludt is, mert ha elfáradt, vagy a busz ringatta el, vagy én. Nem sokszor fordult elő, de volt olyan nap, hogy reggel 8-tól délután 4-ig a babakocsiban lakott, fikarcnyi nyűglődéstől, hangoskodástól mentesen. (Meglehetősen messze van tőlünk a munkahelyem központi irodája.)

Olykor-olykor azonban arra vetemedtem, hogy kisebb utakra babakocsi nélkül indultunk el. Lett is nemulass! Neki az nem felel meg, hogy leüljön egy szabad helyre és nézelődjön. Ez a mai napig probléma. A buszbelső kivált belőle egyfajta korlátlan szabadságérzést, birtokba vételi eufóriát: egyik ülésről a másikra veti magát, a közlekedőben rohangál, ezért aztán – bár az sem éppen szabályos –, már annak is örülök, ha „csak” a kerékdobra áll fel, két ülés között, mert addig is egy helyben van. Ha viszont sikerül normális leülésre rávenni, és a figyelmét elterelni, akkor vagy hangos kacajával vívja ki az utastársak nemtetszését, vagy nótázgatásával.

Egy szó, mint száz, csak akkor lehetett vele így, gyalog felszállni járműre, ha nem siettünk különösebben, így nem számított, hogy meg-megszakítsuk az utazást az elviselhetetlenebb percekben.

És hát igen, a hétköznap délelőtti időintervallumban javarészt az idősek utaznak, kerekes szatyrokkal, beszerző körútra. A bácsik kevésbé érzékenyek erre, talán azért, mert az ilyen fegyelmezősdi évtizedek óta nem az ő reszortjuk, de a nénik – jujj! - nagyon csúnyán tudnak nézni egy-egy hangosabb rikkantás, dobogás esetén.

Olyannyira zavarja őket, hogy gyakran nem is tudják már fegyelmezni magukat és beszólogatnak, általában csak úgy, a levegőbe: „Megnevelhetné az ilyen a kölkét!”

Ciccegnek! Az talán még a beszólásnál is rosszabb.

Vagy egy-két varjú, akik egymásnak barátosnői, szándékosan jó hangosan fejtegetik, micsoda neveletlen gyerekek vannak manapság, de főleg az anyjuk! Mert anno az ő gyerekeik soha nem viselkedtek így, az ő idejükben ez nem volt divat, ők aztán tudták, hogyan kell nevelni!

Bizonyára meg is lehetne nevelni (idomítani, ugye?), csak olyan visszatetszőnek érezném, hogy jókedvű nevetést büntessek, meg ezeket a tipikus kisgyerek ficánkolásokat: lecsúszik a székről, fölmászik a székre. Az más, ha a sofőrfülkét rugdossa, arról lebeszélem.

Általában nem veszem magamra a neveletlenségről szóló kritikákat. Nagyobbik gyerekem, az Ötéves, soha nem viselkedett kirívóan a járműveken. A kicsi meg más, „súlyosabb eset”: erőszakos, nyughatatlan, nehezen kezelhető.

Mit tegyünk ezekkel a vénasszonyokkal? Vajon milyen arányban vannak azok, akiknek ilyen szituációban az az első gondolatuk, hogy jó esetben én is leszek öreg valamikor, lehet, hogy ugyanilyen ronggyá lesznek addigra az idegeim.

Értsük meg az idős nénéket is: az ő korukban sokkal nehezebb fülsértő hangokat elviselni. Gondoljunk csak bele, már most, huszon-harminc-negyven évesen is kellemetlenebbnek tűnik minden, amit pár éve még észre sem vettünk.

Öregkoromra nekem is jól fog esni a fiatal anyukák gyalázása. Nem ritka, hogy az ember vénségére gonosszá válik...