Még csak egy hete, hogy blogírásra adtam a fejem, de már érzem a hatását. Nem csak prédikálni akarom a vizet. Fegyelmezettebbé tesz, hogy ide leírom, min szeretnék változtatni. És egyben nyugodtabbá is.

Sokszor azonnal tudom, mi az, amit az én anyám nem engedett, de én egészen máshogy látom. Ilyen például az úgynevezett "affektálás". Még a régi házunk szobájának azon sarka is előttem van, ahol a szokásosnál is ingerültebben mondta: "Ne affektálj!" Az affektálás akkor azt jelentette, hogy játék közben nyávogós hangon szólaltam meg valamelyik baba nevében.

Azt nem állítom, hogy az összes szerepjátékomnak ott vége is lett, de hogy babáim onnantól kezdve megnémultak, az biztos. És nagyjából én is megnémultam, azóta is nehezen fejezem ki magam szóban, nehezemre esik mások előtt csak megszólalni is.

Két kisgyermekem véget nem érő "affektálással" jeleníti meg a család összes tagját a kis babaház előtt kuporogva. Nem állítom, hogy olykor nem sérti a fülemet, ha túl magas hangon visít mamájáért a kisbaba, de legföljebb megkérem őket, valamivel halkabban visítozzanak, semmi esetre sem csattanok föl, hogy szüntessék be az "affektálás"-t.

Persze, én ezt most kicsit egyoldalúan mutattam be. Anyám azt úgy gondolta, hogy ne gyakoroljam még babázás közben is rosszul a hangok kiejtését. (Az r betűvel különösen meggyűlt a bajom.) Hogy ne változzam vissza csecsemővé. (Hajlamos voltam rá, nyilván több figyelem kicsikarását remélve, nem tudatosan.) Meg nehogy ezt szokjam meg, hogy nyarvogósan beszélek. Mi lehet rosszabb egy nyávogós nőnél...? (A későbbiekben, ugyebár.)

Ez egy unalmas, szürke blog. Csak olyan sorstársaimnak, anyukáknak való, akik ugyanilyen útravalóval és hasonló beállítottsággal rendelkeznek, mint én.

A hasonszőrűség ismérvei:

• Mást hoztunk magunkkal otthonról, mint amit a gyermeknevelés során alkalmazni szeretnénk.
• Ezért a helyesnek tartott megoldásokat gyakorolni nehezünkre esik.
• De feltett szándékunk a javulásra törekvés.

A sokszor elővett patetikus felsóhajtás: Ah, vajon jó anya vagyok én? teljesen idegen számomra. Ilyen kérdés nincs is. Aki jó anya, az nem teszi fel a kérdést, mert nem kerül olyan helyzetbe, hogy feltegye. Aki nem annyira jó anya, de szeretne jó anya lenni, az se teszi fel a kérdést, mert tisztában van a tényekkel, ezért kérdezősködés helyett igyekszik törekedni a jó anyaságra.

Nem hiszem, hogy az önvádaskodás megoldás. Aki fölteszi ezt a kérdést patetikusan, az csak saját magával foglalkozik. Nem az a kérdés, hogy jó anya vagyok-e. Ez a kérdés, így csak egy költői kérdés; állok egy helyben kétségbeesetten és mosom kezeimet teátrálisan, mintegy igazolván: engem foglalkoztat a téma, ne tartsatok nemtörődömnek. Az a kérdés, mit teszek annak érdekében, hogy ne kelljen feltennem ezt a kérdést.

A könyvben, amit Ranschburg Jenő írt (Családi kör), az áll: "...számos felnőtt férfi, akiket gyermekkorukban veréssel neveltek, és akik serdülőkorukban szentül elhatározták, hogyha gyermekük lesz, egy ujjal sem nyúlnak hozzá, de mire apákká válnak, pontosan úgy nevelik gyermeküket, ahogy őket nevelte az apjuk hajdanán. Sőt, indokolják is magatartásukat: Engem is sokszor megvert az apám, és lám, milyen tisztességes ember lett belőlem! - Érdekes és elgondolkoztató, hogy a tudás és az alkalmazás közötti ellentmondás gyakran jelentkezik együtt."

És tényleg, mintha az ilyen emberek mind hibbantak volnának. Persze meglehet, a közben eltelt 30-40 év során nagy általánosságban változott az ilyen hozzáállás. Gondolom is, hogy igen, még úgy is, hogy nekem aztán tényleg többször jár el a szám, mint kellene. Remélem, az utolsó fecskék közé tartozom ezen a téren.

Minthogy felnőttként valóban nem ugyanazt gondolja az ember, mint serdülőkorában s ez távolítja a gyerekkor világától, az nem azt jelenti, hogy feltétlenül ugyanazokkal a módszerekkel kell terelgetni gyermekeinket, amivel szüleink tették anno. Amikor a beidegződött sablonszólamokat harsogom, egyre gyakrabban veszem észre, hogy hirtelen kívülállóként hallom a saját hangom. Még rá is csodálkozom, ez én volnék? Hát ilyenkor a következő pillanatban nem teszem föl patetikusan a kérdést, jó anya vagyok-e. Nem, nem vagyok az: Éppenséggel most pont nem olyan a viselkedésem, ami a gyerekeimnek jó. Mégis, talán minden ilyen alkalom, amikor észreveszem magam, közelebb visz ahhoz, hogy jó anya lehessek.

Elkezdtem Ranschburg Jenő tanácsait leírni, kielemezni, kiszínesíteni saját sztorijaimmal, de még nem fejeztem be. A 6 pontból álló sorozat második három pontja következik.

4. "Adjuk meg azokat az elemi jogokat, amelyeket önmagunk számára természetesnek tartunk!" - és beleillenek egy kisgyerek jogkörébe.

Engedjünk az önálló akaratnak az ésszerűség keretein belül. Ranschburg Jenő azt hozza fel példának, hogy tartsuk tiszteletben, mit szeretne reggel felvenni a kisóvodás. Ez nekem már kissé régimódinak tűnik, csak múlt századi környezetben tudom elképzelni, hogy valaki ne vegye figyelembe az ilyesmit. Persze, van, hogy nem lehet: ez a ruha már piszkos, az elszakadt, meg kell varrni, amaz pedig az egyetlen ünneplő ruhád, tartogassuk ünnepi alkalmakra.

A Majdnem Háromévesem még nem konkretizál, neki mindegy milyen, csak szoknya legyen. Ötévesemnek vannak kedvencei, amiket gyakrabban szeretne felvenni, így gyakran ütközünk a piszkos és varrnivaló akadályba. Ő viszont sosem volt annyira akaratos, mint a húga, és megérti, a kora miatt is, nyugodt természete miatt is, ha elmagyarázom, miért nem veheti fel azt a ruhát, amelyiket szeretné. Fölajánlom a lehetőségeket és megegyezünk. És olyasmin sem veszünk össze, ha kánikulában harisnyát vesz föl. Jó, mondtam neki, viszünk egy zoknit is az oviba, majd eldöntöd, meleged van-e harisnyában. Persze délutánra nemhogy harisnya, de zokni sem volt rajta.

5. Jobb, ha megelőzzük a tiltott dolgok elkövetését, mint ha utólag büntetjük.

Nekem folyton figyelmeztetnem kell magamat arra, hogy a gyerekeim nem bűnözők, nem azért követnek el tiltott dolgokat, mert szándékosan rosszat akarnak. (De ha mégis, akkor sem az ártani vágyás a cél, hanem a figyelemfelkeltés.) Ezért nem szabad a büntetésre utazni, hasznosabb elébe vágni. Ranschburg Jenő azt a példát hozza, hogy az anya közli kisfiával, nem szabad a vázához nyúlni. De amint kimegy a szobából, a gyerek már nem tekinti érvényesnek a szabályt. Ezért az anyának gyakran kell ellenőriznie, mit csinál a kisfiú. Fontos mondat, ezért szó szerint idézem: "A vétek megelőzése sokkal hatásosabb nevelői eszköz a csábításnak ellenállni képes, erős akaratú személyiség fejlődése szempontjából, mint a büntetés, amely a ballépést követi."

Nálunk mindig a buszon utazás a kritikus. Majdnem Háromévesemnél ott teljesedik ki igazán az önfejűsége. Az úgymond tiltott cselekvés a mászkálásban, fészkelődésben, kurjongatásban teljesedik ki, és ha már egyszer elkezdte, nehéz megakadályozni, hogy egyik ülésről a másikra ne üljön, ne érintse meg cipőtalpával a szemközt vagy a mellette ülőt, szóval borzalmas. Így inkább 2-3 kg könyvvel a táskámban indulunk el otthonról, és a buszon azonnal elkezdjük nézegetni azokat. Ezzel többnyire megelőzöm a buszos őrjöngést, ami igazából nem is őrjöngés, hiszen ő csak játszik.

6. Kommunikáljunk a gyermekkel mindig higgadtan, halkan, de határozottan!

Ha ellenállásba ütközik, a gyermek csak még dacosabb és hisztisebb lesz, ha mi vehemensen reagálunk rá, például kiabálunk. Ellenben, ha halk, nyugodt hangon beszélünk hozzá, ő is elcsendesedik. Nem azért, mert úgy megérti és belátja, miért nem szabad adott helyzetben akaratosan a saját feje után mennie, hanem azért, mert akaratlanul is magáévá teszi érzelmi állapotunkat. A kiabálásra kiabálással, halk szóra elcsendesedéssel reagál.

Összefoglalóan tehát: "A szülő, aki megfelelő lehetőségeket teremt a gyermek önérvényesítési törekvéseinek, ugyanakkor csendes és határozott (valamint következetes) vele szemben, olyan embert nevel, aki sohasem válik ösztönzéseinek, hangulatainak játékszerévé, és maga is határozott (állhatatos) lesz."

Visszatérve a szeles hasonlatra: az akaratos gyerekkel nyíltan szembeszállni az ő módszereivel: kudarc. Viszont eltereléssel, megfelelő területen szabadjára engedéssel energiáit hasznos cselekedetekre fordíthatjuk, és ha nem törjük le kezdeményezőkészségét, az életben jól boldoguló, szorongásmentes felnőtt válhat belőle.

Ha a gyermek akaratossága szél, és azt szabadjára engedem, a javunkra is válhat. A múltkor is ez volt a bevezetőben. A szelet befogva keresztülszelhetjük az óceánt. Igen, de hogyan?

Folytatom az első bejegyzésben megkezdett téma fejtegetését.

Ranschburg Jenő 6 pontban fogalmazza meg, mégis hogyan kezeljük az akaratos gyermekeket, hogy ne is nyomjuk el a kezdeményezőkészségét, határozottságát, de ne is biztassuk az ilyen viselkedésre, ne higgye azt, hogy az a helyes.

1. Amikor lehet, engedjük a gyermeknek az önérvényesítést!

Amikor önállóan szeretne öltözni, cipőt felvenni, ajtót nyitni, liftgombot megnyomni, kezet mosni, akkor én hagyni szoktam kísérletezgetni. Ha nem boldogul, előbb-utóbb engedni fogja, hogy segítsek neki. Persze, ezt kivárni rengeteg időt vesz igénybe. Mi rendszeresen el is késünk az óvodából. Jövőre Ötévesem már nagycsoportos lesz és már nem lesz megengedett a késés, így ha Majdnem Háromévesem nem válik produktívan önállóbbá vagy az egész procedúra gyorsabbá, hát akkor korábban kell felkelnünk! Bizonyos áldozatot muszáj vállalnunk, ha gyerekünk van, és ha a gyerek ilyesféle, több időt vesz igénybe.

2. Ne tiltsuk a testi ügyességet fejlesztő mozgásait, sőt, biztassuk rá!

Nagyanyja azt sem engedi Majdnem Háromévesemnek, hogy a kanapén ugrándozzon, le-föl másszon, hemperegjen. Nem a kanapét félti. Egyszer látta leesni onnan. Hát igen, néha lecsúszik a lába, lepottyan. Annyi baj legyen. Én még a kislétrát is kinyitom neki, boldogan mászik rajta le-föl, áll a tetején. Koordinációt, térérzékelést, és még mi mindent tanulhat meg így, amibe bele sem gondolunk. Ha szalad az utcán, szaladok vele, úgy vigyázok rá, nem kezdek el ordítozni, hogy azonnal álljon meg. Útkereszteződésnél pedig megállunk, megbeszéljük, miért kell megállni, így megszokja, és automatikussá válik számára, hogy ott meg kell állni.

3. A két-három éves gyermekek szeretik utánozni szüleiket. Ötévesem anno rögtön ott termett mellettem, ha nekiláttam krumplit hámozni. Nem nagyon örültem, hogy oda kell adnom neki a hámozót (ami mégiscsak kevésbé veszélyes eszköz, mint a kés), és nekem késsel kell dolgoznom, viszont cserébe nagyon jól elvolt addig, amíg nekem ez a feladatom volt. Más kérdés, mit művelt krumplihámozás címszó alatt: mélyedéseket fúrt, döfködött a burgonyába. És elvárta, hogy azt is betegyem a fazékba. Ezt egyébként nagyon hamar elhatároztam, hogy beengedem a gyerekeimet a konyhába és segíthetnek, maszatolhatnak kedvükre. Nem ordítom le érte a fejüket, nem morgok, hogy nem férünk el. Ugyanis anyám ezt csinálta, vagy ha néha mégis segítséget vett igénybe, örökké kritizált (tizenéves koromban is). Ami konyhai jó emlékem van, az a nagymamámhoz fűződik. Igaz, már 6-7 éves lehettem, amikor engedett krumplit pucolni. Talán nem is csak arról volt szó, hogy engedett, hanem tudatosan vezényelte. Kihasználván az érdeklődésemet.

A gyermek akaratossága olyan, mint a szél. Ha szembeszállsz vele, ellenállásba ütközöl, ám ha befogod, az egész óceánt keresztülszelheted.

 Röviden arról van szó, hogy amikor egy gyerek ún. dackorszakban van, vagy később, amikor már a dackorszakot nem lehet ráhúzni, de mégis úgy viselkedik, akkor azzal mihez kezdjünk?

Nálunk leggyakrabban akkor jelentkezik az akaratosság, amikor gyermekem:

• egyedül szeretne valamit csinálni (az én szándékommal megegyező dolgot)
• saját feje után akar menni (az én szándékommal ellentétest)
• szeretne megkapni valamit (megvásároltatni magának)

 Az első reakcióm - ha nem vagyok észnél - az, hogy rámragad a hiszti, hogy automatikusan rákiabálok a gyerekre: "Ezt ne csináld!", hogy szónoklatba kezdek, mintha egy felnőttet akarnék meggyőzni valamiről - általában kioktató hangnemben. Ez a hozott viselkedésformám, ezt tanultam a saját anyámtól. Anyám egész életében meg volt arról győződve, hogy azzal, ha a gyerekeinek szóbelileg és erélyesen és túlzásba vitt hangerővel tudomásukra adja a helyes viselkedés szabályait, akkor azzal mindent elintézett, amivel tartozott nevelési téren a felé támasztott követelményeknek. Nagy szókincsének köszönhetően választékosan fejezte ki magát, és egyébként is intelligensnek volt mondható, de bizonyos szféráját a gondolkodásnak nem volt képes elérni, belátni, hogy nem mindig van igaza, amikor ő azt be tudja bizonyítani, hogy helyes az eljárása. Igen, a célja kivétel nélkül helyes volt, a gyerek okuljon, a gyerek fogja föl, mi ildomos, a gyerek ne égessen le senki előtt.

Kár, hogy anyám ritkán olvasott pszichológusok tollából eredő, gyermeknevelésről szóló írásműveket. Nem is értem, miért, hiszen Pikler Emmi Anyák könyve c. opuszát a csecsemőápolás bibliájának tekintette, érthetetlen, miért nem ment tovább. (Most azt nem részletezem, hogy Pikler Emmi mennyire elavult.) Igaz, hova is ment volna, mikor a Szomszédokban (igen, a teleregény, amit most ismétel az m3) Mágenheim Ádám, a tanult orvosember simán rászól feleségére, hogy ne vegye föl a síró kisbabát, mert elkényezteti, és ez már a nyolcvanas évek végén volt.

Pedig Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás már akkor is létezett. Én itt most Ranschburg Jenő ide vonatkozó tanácsait hirdetem.

Azon kívül, hogy tudjuk, a dackorszak makacskodásai életkori sajátosság, azt sem árt tudni, nagyjából mi is van ezek mögött. A gyermek feszegeti a korlátait, figyeli, meddig mehet el. Miket tud már megcsinálni önállóan, mennyire tudja ráerőszakolni akaratát a többiekre, ismerkedik az élettel. A gyerek nem bosszúvágytól hajtottan bosszantja szüleit, pedig sokszor én is úgy érzem. Egyébként ebből ered az a félreértés, hogy a szülők az akaratosságot is valami rossz tulajdonságnak fogják föl, és igyekeznek minél hamarabb letörni a szarvát. A szülőnek rugalmasabbnak kell lennie, tiltani, amit tényleg tiltani kell (azt, ami veszélyes), és teret adni az önérvényesítésnek, amikor pl. csak arról van szó, hogy segíteni akar diót pucolni.

"A gyerek, aki csak indokolt esetben találkozik a tilalommal, általában meglepően hajlíthatónak bizonyul. Érthető is ez: önérvényesítési vágya más alkalmak során megfelelő teret kapott, és így a szülői tilalom ekkor kevesebb ellenállással, több megértéssel találkozik."

Nehéz megtalálni az egyensúlyt, mikor legyünk szigorúak, mikor hagyjuk kibontakozni. A saját aktuális lelkiállapotunktól is függ, mennyire vagyunk türelmesek vagy lezserek. Nekem például összezsugorodik a gyomrom, amikor 2,5 m-es magasságban mászik a mászókán Ötévesem, de csak ezért nem tiltom meg neki. Más kérdés, hogyha látja rajtam a riadtságot, akkor ő is bizonytalanabb lesz.

Ranschburg Jenő kihangsúlyozza, hogy az a gyermek, akit szülei vasszigorral szorítanak engedelmességre és megtörik, abból akár örökre kiveszhet a kezdeményezés, a lendület és menekül a felelősség elől. "A nevelés szorosan záró korlátai elrekesztik önérvényesítési energiájának, egészséges agressziójának útját: félénk, szorongó, az élet küzdelmeit vállalni képtelen ember lesz, vagy - ha a serdülés idején mégis sikerül kitörnie a korlátok közül - éppenséggel antiszociálisan agresszív, aránytalanul hatalomvágyó ember lesz belőle."