Nem csak nekem tűnt fel, hogy nagy általánosságban nem éppen a legjobb módszereit használjuk a nevelésnek. A Szimpatika magazin e havi számában Sütő Enikő is megemlíti a rossz hozzáállást, igaz, ő "csak" iskolai szinten:
"A mi iskolánkban mindig a pozitív dolgokat emeljük ki, ettől pedig szárnyalnak a tanítványok. A hibáknál is mindig a lehetséges megoldásokat próbáljuk felsorolni a gúnyolódás helyett. Ez egy másfajta gondolkodásmód és tanítási elv, éppen az ellenkezője annak, amit a poroszos iskolarendszerben megszoktak."
Még mindig nem is tudjuk, hogyan neveljünk, ha nem kaptunk jó példát, én legalábbis nehéznek érzem folyton felülbírálni az automatikus, berögzült reakciókat. Én csak azt látom, hogy a türelmetlen, ordítozós, gúnyolódós, neveléssel kapcsolatos viselkedésmintát kaptam örökül. Valahol, nagymamám és anyám között félúton összekeveredett a praktikum meg a józan ész valamiféle makacs lázadással. És ez utóbbit nagyjából ráfoghatjuk a történelmi háttérre. A történelmi háttér keveredése a személyiséggel...
"Az ő gyerekeik tényleg soha nem viselkedtek így. Belőlük lett a legfrusztáltabb generáció a világon. Aki inkább meghal, minthogy jajmitgondoljanak róla." - fejtette ki véleményét blogolvasóm, Littlewood az idősek olykor érthetetlen fejcsóválgatására ( http://neveldmagad.blog.hu/2014/07/03/az_idoseket_is_meg_lehet_erteni ) és ezzel is teljesen egyet értek, pedig régi nevelésmódszereket elképzelve éppen arra gondoltam, hogy a régi, pl. falusi közösség világában éppen a jajmitgondolnakrólamatöbbiek elv motiválta az embereket a szépre, jóra, egzisztenciára. Közben rájöttem, hogy még ez is rettentő árnyalt, mert még az sem mindegy, hogy Mari néni azért meszeli ki a házat minden tavasszal, hogy a szomszéd meg ne szólja, vagy tisztában van annak egészségügyi hátterével. Vagy azért, mert annak úgy kell lenni, hiszen évszázadok óta ez a program Húsvét előtt.
Kicsit ellentmondásosnak tűnik, de azt is gondolom, hogy régen éppen a szabályozottság tette könnyebbé a nevelést. Akkor talán még több volt a szabály, az írott és az íratlan is, meg a hagyományok adtak a nevelésnek egy keretet. Az egyszerűbb világban ezeket könnyebb volt átlátni, alkalmazkodni hozzájuk. És minden másként volt, a kisgyerekek kint kiabálhattak, rohangászhattak a kertben, vagy ha nem tették, az állatokra voltak tekintettel... ahogy elképzelem. A budapestiek meg a bérházak udvarán hangoskodhattak, ha hihetünk a régi filmeknek.
Egyébként pedig érdemes-e nevelésről beszélni, amikor lassacskán mindennap látni lehet olyat, hogy a jólszituált, első ránézésre szimpatikus anyuka cipőstül teszi a kisgyerekét a bevásárlókocsi pakolós részébe?
