Nem lehetek egyedül a rossz beidegződéseimmel, mert nagy szakirodalma van a témának. F. Várkonyi Zsuzsának van néhány, pszichológiát népszerűsítő könyve, amelyben segítő, jobbító szándékkal, érthetően ír azokról a láthatatlannak tűnő, mégis létező dolgokról, amiket tanult viselkedésnek hívunk.

Ő írja Tanulom magam című könyvében: "A családi viselkedéskódexben ezrével vannak olyan elemek, amelyeket szigorú előírásként, másokat egyszerű szokásként visznek tovább a gyerekek." A szokások is, az előírások is berögzült, automatikus reakciók. A kettő közti különbség abban rejlik, hogy míg a szokásokat könnyebb leépíteni, mert csak szokások, addig az előírások keményebb diók, mert mélyebben gyökereznek. Ha tudatosítjuk, melyek a nem feltétlenül szükséges szokások, odafigyelve leépíthetjük őket, ha nemkívánatosak.

Az előírások olyanok, mintha valóban törvények lennének, amelyek megszegés esetén súlyos következményekkel járnának. Az erkölcseink is ezekből az előírásokból alakulnak ki. De vannak olyan belénk ivódott előírások, amelyek nem éppen kedvező utasításokat adnak, amelyeket nem volna jó továbbadni saját gyerekeinknek.

Ilyenek azok, amik minket is visszavetnek, vagy nem előnyös reakciókat indítanak bennünk - eredeti szándékaink ellenére! Például az, akinek gyermekkorában gyakran volt része lekicsinylésben ("Ehhez te kevés vagy!"), lehülyézésben ("Még ezt sem tudod? Hogy lehetsz ilyen buta?!"), félreállításban ("Ezt inkább ne csináld, mert nem értesz hozzá!"), annak rengeteg komplexusa van, millió dolog frusztrálja, örökké szorong, ezért a gyerekei is ugyanazt kapják. Vagy azért, mert végre úgy érzi, ő is idomíthat, uralkodhat valakik fölött, vagy azért, mert magáévá tette ezeket az "értékeket", vagyis a hozott előírásoknak próbál megfelelni: ha nem tudod, ne csináld. Továbbgondolva: Mert ha csinálod, nevetséges leszel, és nekem, az anyádnak kell szégyenkeznem miattad.

Tartom magam annyira józannak, hogy fölismerem, melyek azok a szokások és előírások, amelyeket magammal hoztam. Amelyekkel már elkezdtem én is megpróbálni a gyerekeimet eltorzítani.

Minden mondatunknak van egy mögöttes szándéka. Két, ugyanazt kifejező mondat két különböző üzenetet hordozhat. Kiragadok a könyvből egy példarészletet ennek bemutatására: "Pisti, mit keres a Legód a mi szobánkban? Tele van vele a szőnyeg." - ez a támadó élű, a felsőbbrendűség kimutatásával nyomatékosított, számonkérő üzenet, amire a gyerek csak védekezni tud. És vagy megijed, hogy rosszat tett és szorong, vagy visszavág agresszíven, amivel csak olajat önt a tűzre.

Ellenben ha így kezdi a szülő kifejezni nemtetszését és abbéli szándékát, hogy az a Legó tűnjön el onnan: "Pisti, a szőnyeg tele van a Legóddal. Így nem tudok se leülni, se mozogni rendesen." - akkor ún. én-üzenetet küldött, amit a gyerek nem vesz magára, nem ijed meg, hiszen csak egy tény lett közölve, aminek üzenete pusztán annyi, apa szempontjából nem jó helyen van a Legó. Innen szép nyugodtan el lehet jutni oda, hogy a gyerek, tekintetbe véve a szülői kérést, kivigye onnan a Legót. Míg az agresszív verzió esetén a gyerek már nincs abban az érzelmi állapotban, hogy bármit figyelembe vegyen.

Ha csak össze akarok veszni a gyerekemmel, hogy neki is olyan rossz napja legyen, mint nekem, akkor nekitámadok. Ha viszont azt szeretném, hogy rendszerető, mások érdekeit is figyelembe vevő, nyitott emberré váljon, akkor úgy terelgetem, s szinte magától válik azzá. És nem utóbbit szeretnénk inkább?