Elkezdtem Ranschburg Jenő tanácsait leírni, kielemezni, kiszínesíteni saját sztorijaimmal, de még nem fejeztem be. A 6 pontból álló sorozat második három pontja következik.

4. "Adjuk meg azokat az elemi jogokat, amelyeket önmagunk számára természetesnek tartunk!" - és beleillenek egy kisgyerek jogkörébe.

Engedjünk az önálló akaratnak az ésszerűség keretein belül. Ranschburg Jenő azt hozza fel példának, hogy tartsuk tiszteletben, mit szeretne reggel felvenni a kisóvodás. Ez nekem már kissé régimódinak tűnik, csak múlt századi környezetben tudom elképzelni, hogy valaki ne vegye figyelembe az ilyesmit. Persze, van, hogy nem lehet: ez a ruha már piszkos, az elszakadt, meg kell varrni, amaz pedig az egyetlen ünneplő ruhád, tartogassuk ünnepi alkalmakra.

A Majdnem Háromévesem még nem konkretizál, neki mindegy milyen, csak szoknya legyen. Ötévesemnek vannak kedvencei, amiket gyakrabban szeretne felvenni, így gyakran ütközünk a piszkos és varrnivaló akadályba. Ő viszont sosem volt annyira akaratos, mint a húga, és megérti, a kora miatt is, nyugodt természete miatt is, ha elmagyarázom, miért nem veheti fel azt a ruhát, amelyiket szeretné. Fölajánlom a lehetőségeket és megegyezünk. És olyasmin sem veszünk össze, ha kánikulában harisnyát vesz föl. Jó, mondtam neki, viszünk egy zoknit is az oviba, majd eldöntöd, meleged van-e harisnyában. Persze délutánra nemhogy harisnya, de zokni sem volt rajta.

5. Jobb, ha megelőzzük a tiltott dolgok elkövetését, mint ha utólag büntetjük.

Nekem folyton figyelmeztetnem kell magamat arra, hogy a gyerekeim nem bűnözők, nem azért követnek el tiltott dolgokat, mert szándékosan rosszat akarnak. (De ha mégis, akkor sem az ártani vágyás a cél, hanem a figyelemfelkeltés.) Ezért nem szabad a büntetésre utazni, hasznosabb elébe vágni. Ranschburg Jenő azt a példát hozza, hogy az anya közli kisfiával, nem szabad a vázához nyúlni. De amint kimegy a szobából, a gyerek már nem tekinti érvényesnek a szabályt. Ezért az anyának gyakran kell ellenőriznie, mit csinál a kisfiú. Fontos mondat, ezért szó szerint idézem: "A vétek megelőzése sokkal hatásosabb nevelői eszköz a csábításnak ellenállni képes, erős akaratú személyiség fejlődése szempontjából, mint a büntetés, amely a ballépést követi."

Nálunk mindig a buszon utazás a kritikus. Majdnem Háromévesemnél ott teljesedik ki igazán az önfejűsége. Az úgymond tiltott cselekvés a mászkálásban, fészkelődésben, kurjongatásban teljesedik ki, és ha már egyszer elkezdte, nehéz megakadályozni, hogy egyik ülésről a másikra ne üljön, ne érintse meg cipőtalpával a szemközt vagy a mellette ülőt, szóval borzalmas. Így inkább 2-3 kg könyvvel a táskámban indulunk el otthonról, és a buszon azonnal elkezdjük nézegetni azokat. Ezzel többnyire megelőzöm a buszos őrjöngést, ami igazából nem is őrjöngés, hiszen ő csak játszik.

6. Kommunikáljunk a gyermekkel mindig higgadtan, halkan, de határozottan!

Ha ellenállásba ütközik, a gyermek csak még dacosabb és hisztisebb lesz, ha mi vehemensen reagálunk rá, például kiabálunk. Ellenben, ha halk, nyugodt hangon beszélünk hozzá, ő is elcsendesedik. Nem azért, mert úgy megérti és belátja, miért nem szabad adott helyzetben akaratosan a saját feje után mennie, hanem azért, mert akaratlanul is magáévá teszi érzelmi állapotunkat. A kiabálásra kiabálással, halk szóra elcsendesedéssel reagál.

Összefoglalóan tehát: "A szülő, aki megfelelő lehetőségeket teremt a gyermek önérvényesítési törekvéseinek, ugyanakkor csendes és határozott (valamint következetes) vele szemben, olyan embert nevel, aki sohasem válik ösztönzéseinek, hangulatainak játékszerévé, és maga is határozott (állhatatos) lesz."

Visszatérve a szeles hasonlatra: az akaratos gyerekkel nyíltan szembeszállni az ő módszereivel: kudarc. Viszont eltereléssel, megfelelő területen szabadjára engedéssel energiáit hasznos cselekedetekre fordíthatjuk, és ha nem törjük le kezdeményezőkészségét, az életben jól boldoguló, szorongásmentes felnőtt válhat belőle.