Még csak egy hete, hogy blogírásra adtam a fejem, de már érzem a hatását. Nem csak prédikálni akarom a vizet. Fegyelmezettebbé tesz, hogy ide leírom, min szeretnék változtatni. És egyben nyugodtabbá is.

Sokszor azonnal tudom, mi az, amit az én anyám nem engedett, de én egészen máshogy látom. Ilyen például az úgynevezett "affektálás". Még a régi házunk szobájának azon sarka is előttem van, ahol a szokásosnál is ingerültebben mondta: "Ne affektálj!" Az affektálás akkor azt jelentette, hogy játék közben nyávogós hangon szólaltam meg valamelyik baba nevében.

Azt nem állítom, hogy az összes szerepjátékomnak ott vége is lett, de hogy babáim onnantól kezdve megnémultak, az biztos. És nagyjából én is megnémultam, azóta is nehezen fejezem ki magam szóban, nehezemre esik mások előtt csak megszólalni is.

Két kisgyermekem véget nem érő "affektálással" jeleníti meg a család összes tagját a kis babaház előtt kuporogva. Nem állítom, hogy olykor nem sérti a fülemet, ha túl magas hangon visít mamájáért a kisbaba, de legföljebb megkérem őket, valamivel halkabban visítozzanak, semmi esetre sem csattanok föl, hogy szüntessék be az "affektálás"-t.

Persze, én ezt most kicsit egyoldalúan mutattam be. Anyám azt úgy gondolta, hogy ne gyakoroljam még babázás közben is rosszul a hangok kiejtését. (Az r betűvel különösen meggyűlt a bajom.) Hogy ne változzam vissza csecsemővé. (Hajlamos voltam rá, nyilván több figyelem kicsikarását remélve, nem tudatosan.) Meg nehogy ezt szokjam meg, hogy nyarvogósan beszélek. Mi lehet rosszabb egy nyávogós nőnél...? (A későbbiekben, ugyebár.)