Ez egy unalmas, szürke blog. Csak olyan sorstársaimnak, anyukáknak való, akik ugyanilyen útravalóval és hasonló beállítottsággal rendelkeznek, mint én.

A hasonszőrűség ismérvei:

• Mást hoztunk magunkkal otthonról, mint amit a gyermeknevelés során alkalmazni szeretnénk.
• Ezért a helyesnek tartott megoldásokat gyakorolni nehezünkre esik.
• De feltett szándékunk a javulásra törekvés.

A sokszor elővett patetikus felsóhajtás: Ah, vajon jó anya vagyok én? teljesen idegen számomra. Ilyen kérdés nincs is. Aki jó anya, az nem teszi fel a kérdést, mert nem kerül olyan helyzetbe, hogy feltegye. Aki nem annyira jó anya, de szeretne jó anya lenni, az se teszi fel a kérdést, mert tisztában van a tényekkel, ezért kérdezősködés helyett igyekszik törekedni a jó anyaságra.

Nem hiszem, hogy az önvádaskodás megoldás. Aki fölteszi ezt a kérdést patetikusan, az csak saját magával foglalkozik. Nem az a kérdés, hogy jó anya vagyok-e. Ez a kérdés, így csak egy költői kérdés; állok egy helyben kétségbeesetten és mosom kezeimet teátrálisan, mintegy igazolván: engem foglalkoztat a téma, ne tartsatok nemtörődömnek. Az a kérdés, mit teszek annak érdekében, hogy ne kelljen feltennem ezt a kérdést.

A könyvben, amit Ranschburg Jenő írt (Családi kör), az áll: "...számos felnőtt férfi, akiket gyermekkorukban veréssel neveltek, és akik serdülőkorukban szentül elhatározták, hogyha gyermekük lesz, egy ujjal sem nyúlnak hozzá, de mire apákká válnak, pontosan úgy nevelik gyermeküket, ahogy őket nevelte az apjuk hajdanán. Sőt, indokolják is magatartásukat: Engem is sokszor megvert az apám, és lám, milyen tisztességes ember lett belőlem! - Érdekes és elgondolkoztató, hogy a tudás és az alkalmazás közötti ellentmondás gyakran jelentkezik együtt."

És tényleg, mintha az ilyen emberek mind hibbantak volnának. Persze meglehet, a közben eltelt 30-40 év során nagy általánosságban változott az ilyen hozzáállás. Gondolom is, hogy igen, még úgy is, hogy nekem aztán tényleg többször jár el a szám, mint kellene. Remélem, az utolsó fecskék közé tartozom ezen a téren.

Minthogy felnőttként valóban nem ugyanazt gondolja az ember, mint serdülőkorában s ez távolítja a gyerekkor világától, az nem azt jelenti, hogy feltétlenül ugyanazokkal a módszerekkel kell terelgetni gyermekeinket, amivel szüleink tették anno. Amikor a beidegződött sablonszólamokat harsogom, egyre gyakrabban veszem észre, hogy hirtelen kívülállóként hallom a saját hangom. Még rá is csodálkozom, ez én volnék? Hát ilyenkor a következő pillanatban nem teszem föl patetikusan a kérdést, jó anya vagyok-e. Nem, nem vagyok az: Éppenséggel most pont nem olyan a viselkedésem, ami a gyerekeimnek jó. Mégis, talán minden ilyen alkalom, amikor észreveszem magam, közelebb visz ahhoz, hogy jó anya lehessek.